Szombaton Magyarország ünnepelt és felejteni akart. A Hősök terétől a Parlamentig százezrek álltak a nemzeti zászló alatt, alkalomhoz illő öltözékben, kokárdával, könnyes szemmel, énekelve. Új miniszterelnök tette le az esküt. Egy korszak véget ért, egy másik elkezdődött. Katonai tiszteletadás, díszegység, Himnusz. A vörös szőnyegen az új kormány. 

És miközben ez történt, a leköszönő miniszterelnök egy nyolcadik kerületi gettólakásban pózolt egy több büntetőeljáráson átesett rapperrel szemben, aki évek óta kurvákról, drogokról, fiatalkorúak megrontásáról és a boldog striciéletről rappel. Dopeman, aki a Himnusz trágár átiratáért, Orbán fejének megrugdosásáért, Orbán nyilvános lekurvaanyázásáért került többek között büntetőeljárás alá. Egy korábbi riportja szerint drogügyletei is voltak, de a rendőrség nem kutatta át az autóját, pont amikor kábítószert szállított. A rapper az utca szónoka —  a periféria, a nyomor hangja, akit Dopeman esetében saját bevallása szerint a strici és a drogdíler szerepe testesít meg.

Ezt a két képet érdemes egymás mellé tenni.

Az egyik oldalon az ünneplő nemzet. A másikon az az ember, aki tizenhat éven át isten, haza, család, kereszténység, magyarság szavaival szónokolt. Aki magát demokratának, hazafinak, a nemzet egyetlen védelmezőjének nevezte. Aki Brüsszelt ostorozta, miközben az Európai Unió valamennyi tagállama sorra elítélte, és most már a saját népe is megtette ugyanezt.

És ez az ember szombaton már be sem mert ülni a Parlamentbe, annak közelébe sem ment. Búcsúbeszédet nem mondott. Kezet nem fogott. Az új miniszterelnök nevét máig nem volt képes a száján kiejteni — egy interjúban „bábembernek”, egy másikban „renegát fiúnak” míg máskor féregnek, rovarnak, poloskának, tolvajnak, bérencnek, árulónak stb. nevezte.

A nagy "hazafi", a megtévesztett nyugdíjasok álma, aki a gettóból jelentkezett élő adással, pitiáner társaságban - másodmagával, egy "maffiózó"-szerepjátékot játszva röhögcsél a saját utódján — miközben odakint az ország, amelyet 16 éven át vezetett az orránál fogva, ünnepli azt a embert, akinek a nevét nem hajlandó kimondani.

Ez nem politikai stílus kérdése. Ez gőg. Ez egy gőgös Göbbels-allűr: a vesztes, aki nem hajlandó elismerni a vesztét, aki nem hajlandó szembenézni az emberekkel, aki nem hajlandó egyetlen szót sem szólni tisztességgel, méltósággal, az utódjához és az országhoz egyaránt.

Orbánt és a stricit 90 ember nézte élőben a Youtuben, míg az új miniszterelnököt az összes csatornát megszámolva több, mint másfél millióan.

Orbán több millió forinttal támogatta is ezt a barátságot, pardon: művészetet - néhány hete. Az NKA botrányban ugyanis kiderült: illegális csatornákon folyattak pénzt számtalan közismert személynek. A cél: népszerűsíteni a Fideszt azokban a körökben, ahol még van fogadókészség. Dopeman ezekhez a körökhöz tartozik (nyomornegyed).

A pénzt természetesen nem magánvagyonából, hanem közpénzből (bár ez lényegében nála ugyanaz) irányította át. Ez az összeg (5 millió forint) elég lett volna például egy állami kórház onkológiai osztályának havi gyógyszerkeretének jelentős részére. Egy vidéki háziorvosi rendelő alapfelszerelésének felújítására. Két-három mentőautó éves üzemanyagköltségére. Egy állami iskola tornatermének teljes felújítására. Egy szociális étkeztetésben részesülő idős embercsoport egy évi meleg ebédjére. Tíz-tizenöt rászoruló gyermek egy évi iskolai étkeztetésére és tankönyvére. Egy kistelepülés egészségügyi alapellátásának egy évi gyógyszer- és kötszerkeretére. Húsz-harminc fogyatékkal élő ember egy havi gondozási díjára egy állami nappali ellátó intézményben...

Helyette az alábbi "művészetre" költötte:

„...egyetlen módon pofán baszom őket, mint szódás a lovát, úgy verem a nőket, nem vagyok a családos apáknak az álma - ha megvolt a lánya, jöhet az anyja. Szerinted gusztustalan, ha megbaszunk egy kiskorút?  De ha vérzik a ribanc, akkor baszni is tud!...” 

Egy kormányfőről életében egyszer dől el, milyen képet hagy maga után. Orbán Viktor ezt a képet választotta: nem a Parlament lépcsőjén állva, nem zászlóval a kezében, nem tisztes kézfogással. Hanem egy nyolcadik kerületi gettólakásban, egy kétes erkölcsű és több büntetőeljáráson átesett drogdíler-strici társaságában, kínos vihogás közben, miközben odakint az átvert "nemzete" a sebeit nyalogatja.
Évtizedek múlva ezen a két képen fogja megmérni a történelem, ki volt az, aki méltó volt erre az országra, és ki volt az, aki nem.

Orbán azt nyilatkozta nemrég, hogy nem ül be a parlamentbe, mert "máshol" (...) van rá szükség. Talán jobb is, hogy nem tette meg?
Ugyanis Magyar Péter szombaton, immár megválasztott miniszterelnökként a magyar állam nevében sorra kért bocsánatot mindazoktól, akiket az elmúlt tizenhat év hatalmi gépezete megbélyegzett vagy meghurcolt — a bicskei és a Szőlő utcai áldozatoktól, a megfigyeltektől, a leszlovákozott Strompová Viktóriától. Minden egyes bocsánatkérést hosszú taps fogadott — kivéve a teremnek egyetlen szegletében.

A fideszes és KDNP-s képviselők egyetlen bocsánatkérésnél sem tapsoltak. Merev tekintettel, feszülő állkapoccsal, kínosan vigyorgó pókerarccal ülték végig a beszédet. Egy fideszes képviselő a Tavaszi szél alatt akaratlanul is verte a ritmust — ezen a Kossuth téri tömeg felnevetett, amikor meglátta a kivetítőn.

Nem volt nehéz az ünnephez méltón viselkedni. Egy bocsánatkérésnél viszont, amelyben a magyar állam fordult oda saját megbántott állampolgáraihoz, egyetlen tenyér sem moccant a Fidesz-KDNP padsoraiban. Tizenhat év elszámolása szombaton addig tartott, amíg egy tenyérre rá lehet nézni, és látni, hogy nem mozdul.

A színháznak vége, de néhány tékozló rajongó nem akarja felfogni, mi történt valójában, és mennyi időt és lehetőséget rabolt el ez a kiterjedt, kíválóan illúzinoista bűnszervezet, amelynek erkölcsi elszámoltatását majd a Mindenható, míg a jogi elszámoltatását remények szerint a következő kormány megteszi. A fanatikus rajongók tábora csökken, de még hosszú ideig nem fogják beismerni: egy óriási átverés részesei voltak ők is. A fanatizálás olyan mértékűre sikerült, hogy még ha maga Orbán állna elő azzal, hogy elismeri minden bűnét, a rajongói átölelnék, és könnyes szemmel simogatva mondanák: "Sebaj, ne búsuljon... Hisz olyan szépeket mondott mindig nekünk a TV-ben. És olyan nemesek az arcvonásai is"...

Chris.